Kate arra ébredt, hogy eszméletlenül fáj a nyaka. Még mindig csukott szemmel óvatosan megforgatta a fejét jobbról-balra. Mikor végre úgy érezte, hogy enyhül a lüktetés, kinyitotta a szemét. Szerette volna megdörzsölni a nyakát – ezzel is csillapítván a fájdalmat – de kezei a háta mögé voltak kötözve, és csak ezután vette észre, hogy a lábai pedig a szék lábaihoz voltak erősítve. Kellett néhány másodperc, mire felfogta ennek jelentőségét. Elrabolták. Ébersége egy szempillantás alatt tért vissza, és minden porcikája azonnali készenlétbe kapcsolt.
Körülnézett. Keresett valami kapaszkodót, egy apróságot, ami megmutatja, hogy hol, de ami még fontosabb, mikor is van. De bármennyire is próbálkozott, egyetlen olyan alkalomra sem emlékezett, amikor ilyen szorult helyzetben lett volna. Vagy legalábbis Castle-lel közös múltjában nem. És egy dologban biztos volt. Bármi is történjék, abban Castle-nek is fontos szerepe kell, hogy legyen.
Jobb híján a környezetét kezdte el figyelmesebben megvizsgálni. Egy lepukkant ős öreg épületben lehetett, vagy legalábbis a korhadó és dohos lambéria erre utalt. A szobában nem sok minden volt. A szemközti falnál egy nagyobb öltöző szekrény, a szoba közepén egy szabályos négyzet alakú kisasztal, rajta pedig egy fekete aktatáska. Mindezt egy apró folyamatosan villódzó villanykörte világította meg, amit némiképp kiegészített az ablakon beszűrődő Hold fénye. Nem, egyszerűen nem tudta hova tenni a helyszínt.
Közeledő lépéseket hallott. A pulzusa az egeket verte, miközben kétségbeesetten próbálta kiszabadítani a kezeit a kötelékek szorításából. Talán még soha nem bénította meg ennyire a félelem. Az egy dolog, hogy újra és újra olyan emlékek közepébe csöppen, amit a legkevésbé sem szeretett volna újraélni, legfőképp nem ilyen végkifejletekkel. De azért az már minden határon túlmegy, hogy jelenleg még azt sem tudja, milyen veszély fenyegeti. És az ismeretlen sokkal jobban megrémítette.
Kulcscsörgés, matatás, végül a zár halk kattanása mind hozzájárult szívének egyedileg megkomponált dobszólójához.
Az ajtó nyikorogva kinyílt. Kate pedig megkönnyebbülten sóhajtott fel, amikor megpillantotta a szobába lépő férfit.
- Castle! – Kate legszívesebben a férfi nyakába vetette volna magát, de szorult helyzete ezt nem tette lehetővé.
- Nyomozó?!
- El sem tudod képzelni, mennyire örülök, hogy látlak – folytatta Kate nem figyelvén az író sejtelmesen mosolyra húzódó ajkát.
- Nem is sejted, hogy ez mennyire kölcsönös…
Kate felkapta a fejét. Valami nem stimmelt. Az előtte álló férfi túl nyugodt volt, ahhoz képest, hogy most találta meg őt megkötözve.
- Kiszabadítanál végre?
Beckett inkább elhessegette bajsejtelmét. Úgy gondolta, hogy mindezt csak a már átélt események miatt érzi. Hiszen mi lehetne a gond? A férfi, akit szeret, itt van előtte, épen és egészségesen. És bár azt is tudta, hogy mi volt az utolsó kívánsága, eltökélt szándéka volt, hogy végre változtat az események során. Azt már tudta, hogyha nem változtat, vagy ha nem cselekszik, akkor annak úgysem lesz jó vége. Martha szavai jártak a fejében „Nos, mint mondtam, minden csak rajtad áll”. Be akarta bizonyítani mindenkinek, legfőképp magának, hogy képes megmenteni Castle életét. Ettől remélte a megváltást.
Mindeközben Castle csak állt, és töprengve figyelte, ahogy a nő próbálja lefejteni magáról béklyóit.
- Castle! – végre minden figyelmét a férfira összpontosította, és abbahagyta hiábavaló próbálkozásait is a kiszabadulására – Hallasz te engem egyáltalán?
- Hogyne, csak nem figyelek.
Kate most már biztos volt benne, hogy itt valami nem stimmel. Soha nem hallotta még ennyire ridegnek a férfit.
- Mindjárt visszaérhet… nek… – nem tudta, hogy hányan lehetnek támadói, csak abban volt biztos, hogy nem akar velük találkozni.
- Nem lesz senki más – az asztalhoz sétált, és az aktatáskával kezdett babrálni – Csak mi ketten… De hát mindig is erről álmodtunk, nemde?
Úgy állt meg, hogy a nő lássa minden mozdulatát. Kivett valamit a táskából, majd a fény felé tartotta. A kés pengéjén megcsillanó fény kétséget sem hagyott afelől, hogy jelen pillanatban nem a férfi szorul megmentésre.
- Miért? – bukott ki a kérdés Kate-ből.
- Nem akartam, hogy csalódás érjen…
- Hiszen sose okoznál csalódást – suttogta elhaló hangon Kate, és közben próbálta megőrizni hidegvérét.
Soha nem látta még ilyennek a férfit, és ez megrémítette. „Vajon mi történhetett, hogy ennyire más lett?!”
- Ne tégy úgy, mintha nem emlékeznél! – csattant Castle hangja, mire Kate egész testében összerezzent.
Kate azt hitte mindent tud erről az emberről, és most azzal kellett szembesülnie, hogy van egy másik oldala. Egy olyan oldala, amitől retteg.
Castle mély levegőt vett, és sikerült úrrá lennie kezének remegésén.
- De úgysem sietek – lassan végigsimított a kés élén – és mivel látni akarom, ahogy rettegés minden fokát megjárod – végighúzta a kezét az aktatáska szélén. Kate minden mozdulatát követte, és ekkor a lélegzete is elakadt. Egy egész késkollekció volt a táska mélyén – így nem jelent gondot, ha közben mesélek. Bár – izzó tekintettel fordult szembe a nővel – a tényekkel te is tisztában vagy.
„Most tényleg beszélgetni fogunk…” – vonta le a konzekvenciát, majd némi öniróniával még hozzátette. – „És még csak el sem futhatok… de tényleg le kell kötözni ahhoz, hogy végre mindent kellőképp átbeszéljünk?!”
- A kérdés csak az – lépett közelebb a megkötözött nőhöz, és végighúzta a kés élét Kate arcán, aminek nyomában kiserkent a vér. Felszisszent, mire Castle szemében zabolátlan fény villant – hogy először beszélgessünk, és aztán szórakozzunk? Vagy megy egyszerre mind a kettő?
Kate nem válaszolt. A zsigereiben érezte, hogy a férfi csak provokálja, de ami igazán megrémítette, hogy biztos volt benne, ez a Castle hezitálás nélkül okozna neki fájdalmat. Próbált nyugodtnak látszani, de közben azon járt az esze, hogyan szabadulhatna. Egyetlen dologra volt szüksége. Arra az átokverte órára, de jelenleg esélye sem volt, hogy a keresésére induljon. Mindamellett tudni akarta, hogy mi vezetett Castle ilyen fokú gyűlöletéhez. Valaminek történnie kellett, hiszen az a csupa szív, kedves ember, akit valójában ismert, nem lehet ugyanaz, mint aki most vele szemben állt. Magyarázatot akart rá találni, és ezért még arra is hajlandó volt, hogy alávesse magát a férfi akaratának.
- Legyen – bólintott az író, mintha csak egy kérdésre válaszolt volna – Először mesélek… Meglátjuk, meddig bírom. Aztán – Kate füléhez hajolt, és szinte csak suttogta a szavakat – megöllek… Lassú, kínokkal teli halálod lesz… És élvezni fogom, minden egyes pillanatát.
Kate nyelt egyet.
- Tudod – húzódott el Castle, majd az asztal szélére telepedett – az egy dolog, hogy már az első találkozásunkkor a hátad közepére sem kívántál – felhúzta a jobb lábát, és közben a kezében forgatta a kést, amiről le sem vette a tekintetét. Kate mindeközben a férfit fürkészte – És azt sem vetem a szemedre, hogy négy évig hülyítettél…
- Én…
- Én beszélek! Te pedig figyelmesen hallgatsz – mélyen a nő szemébe nézett. Kate próbálta állni a tekintetét, de olyan fokú gyűlölet hevítette a férfit, ami szinte megperzselte. Így elkapta a fejét – És talán, hangsúlyozom talán, megkönyörülök, és gyorsan végzek veled.
Castle várt néhány másodpercet, és amikor meggyőződött, hogy a nyomozó felfogta, amit mondott folytatta.
- Hihetetlennek hangzik, de még az sem zavart, hogy érzelmi boxzsáknak használtál. Vagy lehet jobb hasonlat a papír zsebkendő – Kate kérdőn nézett rá – Miért nem? Használat után eldobható… Mindennek ellenére én hűségesen követtelek, és minden alkalommal, amikor megsebeztél, megbocsátottam neked. Túltettem magam azon, hogy a szemembe hazudtál…
Kate már alig figyelt a szavakra. Azon járt az esze, hogy vajon a férfinak igaza van? Persze ezért még nem kellene őrült gyilkossá válni, de vajon tényleg ennyire kihasználta a férfi gyengéd érzelmeit? Vajon hány férfi lett volna képes mindezt elviselni?
Nem, akkor sem állt össze neki a kép. Még ha mindez igaz is – és ha jobban belegondolt, mindezt tényleg elkövette – még nem lenne elég ahhoz, hogy Castle-ből ilyen szörnyeteg váljék. Hiszen a valóságban sem volt elég, sőt… Mindennek volt köszönhető, hogy végül egymásra találtak. De akkor vajon mi okozta a törést? Mi volt a fordulópont?
„Soha nem láttam még ilyennek” – fogalmazódott már meg benne, ki tudja hányadjára. Soha nem látta még ennyire céltudatosnak és kegyetlennek egyszerre… Kivéve egyetlen alkalommal… „Nem, az nem lehet…” – a felismerés elemi erővel tört rá.
- …de soha nem bocsátom meg, hogy miattad elveszítettem az egyetlen jó dolgot az életemben…
„Alexis… Istenem” – egy könnycsepp gördült végig Kate arcán.
- Castle, én annyira sajnálom – találta meg végre a hangját.
- Sajnálod egy frászt – pattan fel Castle, láthatóan egész testében remegett, és minden erejére szüksége volt, hogy ne cselekedjen meggondolatlanul.
- Hidd el…
- Hallgass! – ordította eltorzult arccal, majd a teljes erejéből belevágta Kate combjába a mindig kezében lévő kést. Kate felüvöltött fájdalmában – Ki mondta, hogy maradjak otthon, és várjam az elrablók hívását? Ki ígérte meg, hogyha kell, akkor a föld alól is előkeríti őt? Ki volt az, aki hagyta magát félrevezetni, és Párizsba repült, miközben az én kislányom egy furgon hátuljában elvérzett?
Kate nem kapott levegőt. Részben a sokktól, részben pedig a felismeréstől. Most, hogy tudta, mi vezetett Castle mostani arcához, már nem akart maradni. Menekülni akart ebből a világból. Maga mögött hagyni az egészet, a múltat, amiből úgy érezte nincs menekvés.
De meg volt béklyózva, ami nemcsak a kötelékek általi béklyót jelentette.
- És nem volt elég, hogy miattad elveszítettem Alexist, de még a szabadságomat is el akartad venni.
- Tessék?! – nem kellett megjátszani a döbbenetet.
- Ne add a hülyét! Már rég tudnod kéne, hogy az őrsön még a falnak is füle van. Hallottam, amikor azt ecsetelted Espoéknak, hogy az elmúlt hetek eseményei óta megváltoztam. És hogy a bizonyítékok is azt mutatják, hogy én öltem meg azokat az embereket…
Kate szóhoz sem jutott. Az egy dolog, hogy ebben az emlékben is – bár nehezen ismerte be – játszott a férfival, és az is, hogy Alexis meghalt. De hogy lehet annyira kegyetlen, hogy azt mondja, vagy csak higgye, hogy Castle képes lenne ártani bárkinek?
- És ugye tudjuk, hogy Kate Beckett tévedhetetlen – a gúny csak úgy sütött a férfi hangjából – De tudnod kell, hogy az elsőt nem én öltem meg…
Beckettnek elakadt a lélegzete. Nem, Castle soha nem lenne képes fájdalmat okozni másnak…
- Bár leírhatatlan volt megtudni, hogy azon emberek egyike, akik elrabolták a lányomat, halott. Utána már magamtól kezdtem nyomozni. Először csak azért, hogy megkínozzam őket. De az első félre sikerült – távolba révedt a tekintete, de közben önelégült mosoly terült szét az arcán – Túl sok áramot vezettem a vízbe… A fickó pedig, lássuk be, gyenge volt. Ezek után pedig nem volt megállás.
Kate rosszul volt, és nem bírt a férfira nézni. Sose hitte volna, hogy képes lenne ilyesmire.
- Tudod addig a bizonyos Espoval való eszmecseréig azt hittem, te majd megérted, miért tettem. Hiszen magad is keresztes hadjáratot folytattál az elkövetők ellen, és mindvégig azt ecsetelted, hogyha tehetnéd, magad végeznél velük – Castle alig bírt úrrá lenni újra előtörni készülő dühén – De akkor rá kellett döbbennem, hogy kétely nélkül lecsukatnál, de ami még ennél is fontosabb, hogy neked csak a szád nagy… Így végül úgy döntöttem, hogy a művem megkoronázásaképp téged is megöllek, és persze téged hagytalak utoljára…
- Castle, kérlek… – Kate hangja elcsuklott. Szerette volna azt hinni, hogy mindez csak rossz álom. A legrosszabb, hogy az egészről ő tehet. És most nem arra gondolt, hogy miatta lett Castle-ből sorozatgyilkos. Hacsak kicsit is bízott volna a férfiban, akkor most nem is kéne ezt végignéznie.
- Tudod Lanie-től sokat tanultam ám… – folytatta mit sem törődve a nő könyörgésével, és lassan, minden pillanatot kiélvezve, kihúzta a combjából a kést. Kate felszisszent – Pontosan tudom, hova kell szúrni, hogy fájdalmas és lassú halálod legyen… Pont olyan, mint amilyen Alexisnek volt.
Beckettnek a hideg futkosott a hátán a férfi őrülten csillogó tekintetét látva. Biztos volt benne, hogy ez a vég. Egyetlen dolog vigasztalta, méghozzá az, hogy a férfi mostani viselkedése ellenére, végre egyszer nem Castle, hanem saját maga fog meghalni. És talán ennek a rémálomnak is végre vége lesz. Felszegte a fejét, és könnyes, de elszánt tekintettel nézett annak szemébe.
Castle még erősebben markolta a kést, majd szúrt. Kate-nek elakadt a lélegzete, de a korábbival ellentétben nem kiáltott fel. Méltósággal akart meghalni.
- Sokat tűnődtem… – Castle egy hirtelen mozdulattal kirántotta a kést. - …lőjek, vagy szúrjak. - A nadrágzsebébe nyúlt, és előhúzott valamit. – De egy jól irányzott szúrással még akár órákig élhetsz… - Kate-nek minden erejére szüksége volt, hogy ne kiáltson fel fájdalmában. – És most lássuk, hogy mennyi idő alatt vérzik el Kate Beckett…
Azzal az órát a nő ölébe tette, saját maga pedig kényelmesen elhelyezkedett mellette.
Kate kapkodni kezdte a levegőt, aminek eredményeképp az eszméletvesztés szélére került. A világ forgott körülötte és a látása is elhomályosodott. Úgy érezte, hogy már nemcsak az univerzum neveti ki, hanem a tudatalattija is kigúnyolja, mivel látni vélte, ahogy a Rolex az ölébe hull. Tudta, hogy csak egy dobása maradt, így minden józan észérv ellenére egyetlen kívánságra összpontosított. Csak reménykedni tudott, hogy beválik. „Bárcsak inkább előrefelé mehetnék az időben… a visszafeléből…” – de még mielőtt befejezhette volna, végleg elveszítette az eszméletét.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése