Beckett a lift csengetésére és
az ajtók nyílására kapta fel a fejét. A lift oldalának támaszkodva eszmélt és első
gondolata, az volt, hogy került oda, amikor az ágyában aludt el tegnap este. Ellökte
magát a fogódzkodótól és kilépett a liftből, úgy gondolta, hogy teljesen
elkalandozhatott a tegnap este történtek miatt. Az asztala felé nézett és hiába
sejtette, hogy nem fogja ott látni a férfit, azért még reménykedett, hátha
mégis. De nem, Castle-nek híre hamva sem volt az őrsön. Egy egyenruhás nő
húzott el mellette.
-
Hé, Reynolds! Újra itt? – intett oda az éppen elsiető
rendőrnőnek. Reynolds százados lassan öt hónapja hagyta el a tizenkettes őrsöt,
szülési szabadsága miatt.
Reynolds elbizonytalanodva megállt és nagyon furcsán nézett
a nyomozóra.
-
Miért ne lennék itt, Beckett nyomozó? Itt dolgozom. –
tudatta a nyilvánvalót Reynolds.
-
Persze. – bólintott Kate. – Gratulálok a kis
vasgyúróhoz! – habár ahogy Beckett elgondolkodott a dolgon…még meg sem
születhetett a kissrác. Hiszen csak öt hónapja ment el Reynolds…de akkor hogyan
lehetséges, hogy itt áll előtte, a legkevésbé sem terhesen.
-
Minden rendben, nyomozó? – lépett közelebb a rendőrnő
és hunyorogva méregette Beckett-et.
-
Öhm…most megyek. – mutatott az asztala felé Kate. – El
kell intéznem egy telefont! Viszlát!
-
Viszlát, nyomozó! – jött még az elköszönés Kate háta
mögül, aki már meg sem várta azt, csak összezavarodottságában inkább elsietett.
Leült az asztalához, elővette a mobilját és megnyitotta a névjegyzéket.
Castle-t szerette volna felhívni, de hezitált.
„Mi a fene volt ez
Reynolds-al? Ennyire kihagy az agyam, egy kis veszekedés miatt? Kis
veszekedés…” - de mielőtt végiggondolhatta volna megcsörrent a mobilja.
Castle volt az, de a nyomozó bármennyire is furcsállta a Reynolds-al
történteket, ahogy Rick képe felvillant a kijelzőn, a tegnapi veszekedésük emléke
mindent elfeledtetett vele.
-
Castle? – kérdezte.
-
Mondd, hogy kellek neked.
-
Tessék? – Kate-et először meglepte az üdvüzlet, majd
rögtön de javu kerítette hatalmába.
-
Egy bankban dekkolok, segítek anyámnak hitelhez jutni a
bankáromtól. Kérlek, mondd, hogy van egy megoldandó gyilkosság.
Beckett most már teljesen összezavarodott. Csak arra tudott
gondolni, hogy Castle így akarja elterelni a figyelmet a tegnapi veszekedésről.
„Minek játssza itt az agyát?!”
-
Castle! Hagyd ezt abba!
-
Jó, persze, tudom. Nem szép várni, hogy valaki beadja a
kulcsot és megmenekülhessek az unalmas pénzügyektől. De tényleg nincs semmi?
Kate az asztalra pillantott. Egy félig elkészült jelentés
volt előtte. A papír tetején lévő dátumon akadt meg a tekintete. Egy évvel
hamarabbra volt feldátumozva, mint ahogy tegnap lefeküdt. Beckett körül ebben a
pillanatban fordult egyet a világ.
-
Kate?! – szólt bele a telefonba türelmetlenül Rick.
-
Öhmm… - Beckett felnézett a számítógépe monitorjára.
Ugyanaz az egy évvel ezelőtti dátum. Pontosan az a nap amikor Castle bankba
ment az anyjával és egy bankrablásba csöppentek, majd felrobbantották az egész
épületet. Ez a nap – a sok egyéb mellett – pontosan megmaradt Kate emlékezetében
- …nem, nincs. Csak rengeteg a papírmunka. Gyere ki, most azonnal a bankból! –
hadarta idegesen.
-
Vajon itt rosszabb lenni, vagy ott papírmunkázni? –
könyökölt a pultra az író.
-
Castle ez…
-
Hmm…
-
Mi az? – kérdezte Kate, de már tudta, hogy mit jelent.
-
Szerintem ezt a bankot épp ki fogják rabolni.
Beckett idegesen megdörzsölte a homlokát. Telefonon lehetetlen,
hogy elmagyarázza Castle-nek, hogy ő már tudja mi a helyzet és azt is tudja,
hogy mi lesz ennek a vége. „Hogyan
lehetséges ez? Ez biztosan valami álom! De annak nagyon élethű!” – gondolta.
-
Van itt egy férfi és egy nő, műtősruhába öltözve és mindkettejüknek
gyanúsan dudorodik a kabátja. – folytatta Castle.
-
Öhm… - Kate azon gondolkodott, hogy mit is mondott erre
egy éve. -… kicsit túl élénk a fantáziád, Castle.
-
Mindenki a
földre! – még a telefonba is tökéletes lehetett hallani az üvöltést.
Beckett szíve összeszorult és lehunyta a szemét. „Francba. Kelj már fel!” – könyörgött magában.
-
Nem a fantáziám! A legkevésbé sem a fantáziám! –
suttogta Castle a telefonba.
-
Mozgás, mozgás!
– újabb hangok jöttek a háttérből.
-
A földre!
Gyerünk, mozgás!
-
Hol vagy? – kérdezte Beckett, pedig még mindig pontosan
tudta, hogy hol történt az eset.
-
New Amsterdam Bank, a Lexington-on. – hadarta Castle,
miközben Martha-val együtt egy asztal mögé húzódtak.
-
Esposito! Egy 10-30-as van folyamatban a New Amsterdam
Bankban! – szólt oda társainak Kate – Hívd a központot!
Kevin épp megszólalt volna, hogy megkérdezze, mégis mi közük
nekik ahhoz, hiszen ők gyilkossági csoport, nem a rablásiak, de Kate megelőzte.
-
Castle ott van. – mondta, mire mindkét nyomozó rögtön
telefont ragadott és szó nélkül intézkedni kezdtek.
-
Csúsztassák ide a
mobilokat! Most!
-
Egy íróasztal mögé bújtunk az anyámmal, de mindent
látok. – suttogta Rick. – Orvosi ruhát viselnek. Az egyikük kiüríti a
pénztárakat. A másik az igazgatóhoz megy.
Kate feszülten hallgatta a férfit, majd hozzátette magában: „és elveszi a kulcsát.”
-
Elveszi a kulcsát. – mondta Castle. – A bank hátuljába
megy.
-
Úton vannak az egységek. – szólt közbe Esposito.
-
Castle, szeretném ha nagyon óvatos lennél! Hány
elkövetőt látsz? Lehet, hogy…
-
Hárman vannak.
-
Van még valaki! – csapott az asztalra Kate. Hiába
próbálta visszafogni magát, hogy mindent úgy csináljon, ahogy egy éve, de elszakadt
a cérna…
-
Vagyis négyen – tette hozzá Castle, mit sem törődve
Beckett-tel.
-
Bocs, a barátja
most nem tud beszélni! – szólt bele most a telefonba egy markánsabb
férfihang.
-
Ne fussunk felesleges köröket! Húzzanak el onnan! –
mondta Kate dühösen. Dühítette, hogy fogalma sincs, mi folyik itt, hogy Castle-el
összevesztek és nem tudja, hogyan ébredhetett egy olyan napra, ami már
megtörtént, de főleg az, hogy a férfi bajban van, nagy bajban. – A járőrök már
úton vannak! – tette még hozzá.
-
Maga zsaru? Felhívott
egy zsarut?! – a második kérdést már Rick-hez intézte.
-
Nem. Már beszéltünk, amikor maguk bejöttek. – mondta
Castle feltartott kezekkel.
-
Ha most ugyanúgy kimennek, ahogy bementek, még
eltűnhetnek. – Beckett-nek csak a mondat végén tűnt fel, hogy teljesen ugyanazt
mondja, mint egy éve.
-
Megígéri, hogy
nem fog keresni?
-
Nem szoktam keresgélni! Én vadászom! – Kate vett egy
nagy levegőt – Szóval menjenek el most, és ez az egész csak egy szimpla kis
cikk lesz a rendőrségi rovat alján!
-
Bocs, szivi!
Inkább a címlapra kerülnék. – és a vonal megszakadt.
-
Francba! – vágta le Kate a telefont az asztalra.
Felnézett a két társára. – Menjünk!
Kate a kocsiban ülve a kormányt markolászta. Megrázta a
fejét, így próbálta kiverni a fejéből az elvetemültebbnél elvetemültebb
gondolatokat. Abban volt biztos csupán, hogy nem tudja, mi a fene történik
körülötte, de azzal nem tudja meg, ha lefagy, és toporzékolni kezd. Pedig
legszívesebben ezt tette volna. Ehelyett lefutatta az agyában az egy évvel
ezelőtti forgatókönyvet. Odaér a helyszínre, el fogják küldeni, majd úgyis visszahívják,
mert vele beszélt az egyik elkövető. Aztán be kell majd mennie, kihozni az
epilepsziás férfit, aki az elkövető is lesz végül, majd közben időt kellesz
nyernie a busznak, hogy odaérjen. De persze, ez nem fog megtörténni, hanem
felrobban az egész bank, de Castle-ék megússzák, mert hátul lesznek.
„Ügyelnem kell, hogy
minden részlet a helyén legyen, hogy mindent ugyanúgy csináljak! Így senkinek
sem eshet bántódása!” – Kate tisztázta magában a dolgokat, végre tudott
némileg hideg fejjel gondolkodni. - „Kevint
és Espot rá kell állítanom az ügyre. Észre kell vennem Castle üzenetét az
értékmegőrzőről, és ott van még Alexis is…” – Kate rácsapott a kormányra. A
lelkét eladná most, hogy újra tegnap este legyen, és az őrsön legyen a
férfivel. Habár már abban sem volt biztos, hogy az megtörtént-e vagy egyáltalán
abban, hogy szellemileg még beszámítható-e.
Beckett szó szerint kiugrott a volán mögül. Híradósokkal és
újságírókkal találta szemben magát. Szemével rögtön a rendőrségi furgont
kereste, ahonnan irányítják az egész akciót.
-
…alaprajzot kérek öt percen belül. – hallotta a
mondatfoszlányt, amikor belépett a komputerekkel teli furgonba. Meg sem várva a
kérdést rögtön a kezét nyújtotta.
-
Kate Beckett nyomozó, gyilkosságiak.
A férfi összeráncolta a homlokát.
-
Hívni fogom, ha meghal valaki. Addig is szeretném, ha
kimenne… - penderítette volna ki rögtön a férfi.
-
Nem, uram. Várjon! A társam… - Kate nagyot nyelt a
megszólítás hangzásán. Nem a társa! A szerelme! -… odabent van.
-
Egy rendőr van odabent?
-
Civil megfigyelő.
-
Figyeljen, mindent megteszünk, hogy biztonságban
kihozzuk a társát…
-
Ugyan, dehogy hozzák! – vágott közbe feldúltan Kate,
megfeledkezve arról, hogy mindent úgy csináljon, ahogy egyszer már megtörtént.
– Odabent van több kilónyi C4-es robbanószer és az egész fel fog robbanni!
-
Hogy mi…? – a férfi döbbenten nézett a nyomozóra. –
Maga ezt honnan a fenéből veszi?
„A francba. Mindent
elrontottam… innentől már lehetetlen úgy csinálni, ahogy volt.” – Kate a
hajába túrt. Azon gondolkodott, hogy milyen hihető érvvel álljon elő.
- A társam látta! – vágta rá. – Mielőtt
megszakadt a vonal, még annyit hallottam, hogy „C4”.
- Értem. Akkor lerohanás szóba sem jöhet. – az
akciót irányító férfi is egyre idegesebb lett – De maga akkor sem tartózkodhat
itt, főleg, hogy érintett az ügyben!
Kate-nek ekkor jutott eszébe Alexis. Kilépett a furgonból és
a lányt kereste a szemével. Egyelőre nyoma sem volt, de valaki mással
összeakadt a tekintete. Esposito lépett oda hozzá.
-
Hé, Espo!
-
Csak rossz hírrel szolgálhatok. A különleges egységnek
se füle se szeme odabent. A banki kamerákat kikapcsolták…
-
…a falak pedig túl vastagak, hogy kívülről megfúrják
őket. – fejezte be Beckett a mondatot.
-
Pontosan – bólintott Javi. – A lerohanás pedig…
-
Igen, tudom – sóhajtott Kate. Elnézett társa válla
felett és akkor pillantotta meg a kordon alatt éppen átbújó Alexis-t. Espo
bíztatásképp végigsimított a nyomozó vállán, aki ezzel nem törődve elindult a
közeledő lány elé. Látta, hogy Lex szemei már most ki vannak sírva,
valószínűleg egész ide tartó úton sírhatott. Kate szíve belesajdult a
gondolatba is. De rögtön egy másik – sokkal vészjóslóbb – gondolat suhant át az
agyán. „Egy éve nem így történt…Alexis
jóval később ért ide…és akkor még kordon sem volt felállítva…mert nem tudtak a
bombáról!” – Beckett megtorpant a felismerésre. Teljesen más irányt vett az
egész, így már nem tudhatja, hogy mi mikor fog történni. Vagy egyáltalán
megtörténik-e.
-
Bent vannak, igaz? Mindketten abban a bankban vannak! –
hadarta Alexis kétségbeesett hangon.
-
Nyugodj meg, Alexis, nézz rám! Ígérem, hogy minden
rend… - de Kate már nem tudta végigmondani. A bank hatalmas robajjal és
porfelhővel a levegőbe repült.
Mindketten a földre zuhantak a lökéshullám következtében.
Körülöttük rendőrök kezdtek rohangálni, a tűzoltók még csak ekkor értek ki, de
a szirénák hangja csak elnyomni tudta a robbanás okozta fülzúgást. Alexis
lassan eltolta magát a földtől és könnyes szemmel kereste a nyomozó tekintetét,
de Kate csak a földre meredt. Egyelőre nem tudta befogadni a tényt, hogy
teljesen másként történt minden. Csak remélte, hogy nem minden… „Az én hibám. Miattam változott meg minden” –
nyelt egyet, és érezte, hogy könnyek gyűlnek a szemébe. Végre felnézett és
Alexis vádló tekintetével találta szembe magát. Egy járőr állt meg a lány
mögött és talpra állította. Valaki Kate hóna alá nyúlt és őt is felsegítette.
Alig lehetett átlátni a bank bejáratánál gomolygó füstfelhőn, amin éppen akkor
kommandósok hatoltak át.
-
Maradjon itt vele! – utasította Beckett a mellette álló
járőrt és közben Alexis-re mutatott.
-
Rendben, asszonyom!
Kate a kocsija csomagtartójához rohant, kivette a
golyóállómellényét és mit sem törődve azzal, hogy tárva nyitva maradt az autója
a kommandósok után sietett. Menet közben vette fel a mellény, de az ajtónál
tovább már nem jutott. Egy gépfegyveres férfi az útját állta.
-
Nem mehet tovább! – nyújtotta ki a kezét a férfi.
-
Rendőr vagyok, engedjen!
-
Nem mehet be! Senki sem élte túl, a helyszínelőkön
kívül senki nem mehet oda!
A nyomozó elengedte az útjában álló férfi kezét, nem próbált
bejutni, csak bambám meredt a kommandósra.
- Mi?
- Idő
előtt robbantak a C4-esek. Mindenki meghalt.
Beckett nem hitt a fülének. Biztos volt benne, hogy ez nem
történhet meg vele. Lehunyta a szemét és összeszorította az ajkait. „Ha ez egy rémálom, akkor éppen ideje lenne,
hogy véget érjen! Gyerünk már!” – megrázta a fejét.
-
Hátul keresték már őket? Hátul lesznek! – lökte félre
Beckett a férfi feltartóztató karját.
-
Nee, asszonyom, álljon meg… - de mit sem törődve ezzel,
Kate berohant az épületbe.
Egyenest az értékmegőrzők felé vette az irányt, ahol elvileg
lenniük kellett volna, de odaérve csak egy csukott rácsos ajtót talált. Senki
nem volt bent. Tisztán emlékezett, hogy egy éve hogyan történt. Castle ott ült
bent, mellette pedig Martha. Még arra is tisztán emlékezett, milyen
megkönnyebbülés töltötte el, amikor meglátta szerelmét. Most viszont… most az
egész világ omlott össze benne és ő pont a leomló törmelékek alatt állt.
-
Asszonyom, ki kell, hogy jöjjön innen! – az ajtóban
álló férfi a kelleténél erősebben a nyomozó vállaira tette a kezét és magával
húzta kifelé.
-
Várjon! – kiáltott fel Kate, amikor lábával egy ismerős
tárgyat rúgott arrébb. – Kérem!
A kommandós megtorpant egy pillanatra, na nem Kate kérése
végett, hanem mert egy kolléga megállította. Ez alatt tudott a nyomozó
lehajolni és tudta magához venni az órát. Castle óráját.
A gépfegyveres férfi egészen a bank előtti lépcső aljáig
kísérte a nyomozót, aki még mindig nem hitt a szemének és csak az órát
szorongatta. Azonban amikor meglátta a nem messze álló Alexis-t, kövér
könnycseppek folytak végig az arcán. A lány is sírt, és így lépett oda a nyomozó
mellé.
-
Éppen ígérni akartál valamit! – közölte vádló, de
elcsukló hangon.
Kate nagy levegőt vett, hogy ne törjön ki belőle a sírás. A
könnyeit így sem tudta visszatartani, de összeomlani nem akart mindenki szeme
láttára.
- Bíztam benned! – emelte fel a hangját a
lány. – Ahogy apa is! De átvertél…átverted, mint mindig!
- Alexis…
- Tudta,
hogy hallottad a vallomását! – vágta Kate arcába Lex.
De Beckett ezt már tudta, hiszen az óta már együtt is van a
lány apjával. Megbocsátott neki. Viszont igazából csak most kezdett rájönni
milyen súlya is volt annak, ami tett. És milyen szerencsés, hogy Castle akkor
megbocsátott neki… vagyis, hogy átélte milyen, amikor megbocsát neki és együtt
vannak. Most pedig ez az egész kicsúszik a kezei közül. Sőt, mi több!
Elveszítette a férfit, és fogalma sem volt, hogy most mihez kezd majd.
- Nem mondasz semmit?! – kérdezte Alexis
megrökönyödve. A tudatalattija terve szerint minden haragját Kate-re szerette
volna irányítani. – Emlékezz erre minden alkalommal, amikor tükörbe nézel!
Beckett úgy érezte a szíve megszakad. Visszagondolt arra a
napra, amikor a lövés történt és azt kívánta – „Bárcsak megmondtam volna neki már akkor, hogy én is szeretem...”
