Kate soha nem csinált ilyet. Eddig
még a gondolatát is mélyen alulinak tartotta, és mélyen megvetette azokat az
embereket, akik kémkedtek a párjuk után. És hol marad a bizalom? - kérdezte
ilyenkor. Most mégis itt ült a Lanie-től kölcsönkért kocsiban, és Castle-t
követte. Gyűlölte magát érte, de nem tudta hova tenni a férfi elmúlt napok béli
viselkedését. Tudni akarta az okát, még ha az... „Még ha
az...” - Nem tudta befejezni a gondolatot. Soha nem hitte volna, hogy lesz
egyetlen olyan férfi is, aki miatt ennyire bizonytalannak érzi magát. Talán ez
volt a másik dolog, ami legalább annyira zavarta, mint az, hogy Castle
titkolózik előtte. Kate tartotta a követési távolságot, majd látta, amint
Castle lassít és leparkol egy üres helyre. "A
francba" - káromkodta el magát, amikor észrevette, hogy a kénytelen
lesz elhajtani az író mellett, mert a közelben nincs még egy szabad hely. Két
dologtól tartott. Egy, hogy a férfi észreveszi, kettő, hogy míg talál egy
szabad helyet, el fogja veszíteni szem elől. Bár ha jobban belegondolt lehet, még
azzal járna a legjobban, hiszen akkor nem kéne magyarázkodnia.
Hagyta, hogy az előtte lévő piros Volkswagen több méterrel
lehagyja, majd gázt adott, és fejét behúzva, még véletlenül sem nézve az író irányába,
elhajtott a férfi mellett.
A visszapillantóból látta, hogy Castle - közjátékból semmit
észre nem véve - kiszállt az autóból, bezárta azt, majd a kulcsot zsebébe
süllyesztve elindul a legközelebbi épület felé. Az egyik ajtó nyílt, majd
csukódott, és egy nő libbent ki rajta és Castle nyakába vetette magát. Kate
teljesen megfeledkezett arról, hogy épp a forgalomban van, és továbbra is
megbabonázva bámulta a visszapillantót. Látta, ahogy Castle legalább olyan
lelkesen viszonozza a köszönést, és szorosan magához öleli a nőt.
Tátott szájjal figyelte az eseményeket, és közben egész
testében megfeszült, miközben le sem vette a szemét a háta mögött zajló
eseményekről. Észre sem vette, hogy önkéntelenül több gázt adott, és már nem
tehetett semmit. Csak a csattanást hallotta, érezte, ahogy teste enged a fizika
törvényeinek, és csak a légzsák mentette meg attól, hogy teljes erőből
nekicsapódjon a kormánynak. "Ó,
hogy..." - akarta volna mondani, de nem maradt rá ideje, mert a
mögötte érkező autó sem tudott már fékezni, és beleszállt.
-
Ezt nem hiszem el... - csapott a kormányra dühösen. „Hogy fogom én ezt kimagyarázni Lanie-nél?!”
És ezt csak tetézte, hogy a mögötte turbékoló gerlepár még csak figyelemre sem
méltatta a balesetet, és egymást átölelve belépett a világossárga épületbe.
***
Kate kortyolt egyet frissen elkészített kávéjából, miközben
végig a liftet figyelte. A baleset óta nem látta Castle-t, pedig már jó néhány
óra eltelt azóta. Megvolt a helyszínelés, és a jegyzőkönyv is elkészült, sőt
még Lanie-vel is beszélt, aki – miután megtudta mire kellett barátnőjének az
autója - szóba sem állt vele. Amit teljesen meg is értett. "Több mint, négy óra. Hol lehet?" - kérdezgette magától,
de egyáltalán nem akart belegondolni, hogy vajon mit csinálhat... pontosabban
csinálhatnak ennyi ideig.
- Szóval Mary anyja azt mondja, hogy nem vett
észre a lánya halála előtti időszakban semmi különöset... Kate?! - nézett fel
jegyzeteiből Kevin - Figyelsz te egyáltalán?
- Tessék - rázza meg a fejét Beckett - Hogyne
persze. Mary nem viselkedett furcsán. A barátai mit mondanak? - A lift ismét
nyílt, és kilépett rajta a mosolygó író.
- Még
nem kérdeztem.
- Akkor itt lenne az ideje, nem gondolod? - a
válasz kissé érdesre sikeredett, és nem foglalkozott társa csodálkozó
tekintetével sem. Ehelyett a kezébe nyomta az üres csészéjét, és egyenesen
Castle felé indult.
- Szia
- nyomott egy puszit somolyogva Castle a nő arcára.
Beckett kényszeredetten viszonozta az üdvözlést. Két érzés
viaskodott benne. Egyrészt dühös volt, másrészt szégyellte magát. Jelen
pillanatban fogalma sem volt, melyik áll nyerésre.
- Milyen
napod volt? - kérdezte. Nem volt könnyű, de nem támadt azonnal a férfinak.
- Semmi különös... Bár ami azt illeti - itt
Kate szíve nagyot dobbant - Láttam ma egy tömegbalesetet. Valamelyik féleszű
nem figyelt, és belehajtott az éppen piros előtt ácsorgó piros Volkswagenbe.
Ráadásul a mögötte lévő sem volt jobb. Simán beleszállt a zöld Fordba.
- Az
a féleszű én voltam - szűrte a fogai között Beckett, miközben az asztala felé
indult.
- Mondtál valamit? - kérdezte Castle, aki nem
hallotta a csípős megjegyzést - Egyébként mi történt veled? - simított végig a
nő homlokán, ahol egy óriási kék folt éktelenkedett.
- Semmi - Castle felhúzta a szemöldökét, így
jobb híján kénytelen volt valami hihető magyarázatot kitalálni - Mary barátja
menekülni próbált, és jobb híján lekapott egy zöldséges standról egy almát, és
hátrahajította. És amilyen mázlis napom van, pont eltalált.
- Oh... - lépett közelebb a férfi, és
óvatosan megpuszilta a fájó részt. Kate behunyta a szemét. A férfi közelsége
mindig így hatott rá.
- Szóval?! - Kate nem tudta hogyan fogjon
bele - A véletlen úgy hozta, hogy én is láttam azt a balesetet - és hogy
zavarát elrejtse, mélyen belekortyolt a kávéjába, amit az író néhány perccel
korábban tett le az asztalára.
- Igen?! - Beckett nem tudta, hogy csak
képzeli, vagy tényleg zavarba hozta a férfit - Hogy kerültél arra felé?
"Ezt én is
kérdezhetném" - de visszanyelte, és e helyett csak annyit mondott:
- Épp
Mary barátját üldöztem.
- Ja, az almás pasast - válaszolta Castle, de
közben egy hihető magyarázaton törte a fejét.
Már napok óta egy dolgon járt az esze, és ma végre
megvalósult az álma. Rennie segítségével sikerült két jegyet szereznie
ugyanarra a hajóútra, mint amelyiken Kate kedvenc együttese is utazni fog, hogy
kipihenjék legutóbbi turnéjuk fáradalmait. Amikor New York-ban volt a koncert,
Kate - bár volt rá jegye - nem tudott elmenni, mert épp egy ügy kellős közepén
volt.
Szerette volna meglepni Beckettet, és már mindent előre megtervezett.
Egy hét múlva indulnak majd, és mindent elrendezett Gates-szel és persze Espo
és Ryan is segített elintézni ezt-azt, hogy Kate semmilyen körülmények között
ne mondhassa le az utat. Úgy tervezte, hogy az indulás előtti este avatja be
szerelmét. Ismerte már annyira a nőt, hogy tudja, mindent el fog követni, hogy
ne kelljen pihennie, és dolgozhasson. Nem akart neki időt adni, hogy átgondolja
a dolgokat, és végül tényleg találjon valami kifogást. De most mit mondjon? A
nő arcát fürkészve azon járt az esze, hogy vajon véletlen volt-e a kijelentés,
vagy látott valamit.
- Szóval?
- Mit szóval? - kérdezett vissza Castle, bár
most már egyértelmű volt, hogy a kijelentés tudatos volt.
- Castle ne szórakozz velem! - csapta le az
asztalra olyan erővel a kávét, hogy bár a poháron volt a szokásos tető, mégis
jókora mennyiség kilöttyent az ott heverő legutóbbi ügy aktáira.
- Miért
tenném? - játszotta tovább szerepét, nem érezve, hogy túlfeszíti a húrt.
Kate most már tudta, a düh győzött.
- Képzeld mit láttam, pontosabban kit láttam
egy világossárga ház előtt, miközben a pasast üldöztem?! - rövid szünetet
tartott, várta, hogy Castle végre színt valljon. De láthatóan arra hiába várt -
Téged. Egy szöszi társaságában.
- És
még csodálkozol, hogy azaz alma eltalált?!
- Tessék?!
- Máskor talán nézz az orrod elé, és akkor... - poénnak szánta a
dolgot, de félresikerült.
- Csak ennyit tudsz arra mondani, hogy együtt
láttalak egy szőke cicababával. Akivel láthatóan nagyon mélyrehatóan
ismerhetitek egymást.
„Cicababa” –
Castle a gondolatra elmosolyodott. Egy kérdés fogalmazódott meg benne. „Vajon most lőjem le ki volt az, vagy elég
lesz később is?” Azonban Beckett tekintete valami teljesen mást tükrözött,
amire a férfinek lehervadt a mosoly az arcáról. „Nem bízik bennem… a legkevésbé sem…” – gondolta és ezzel be is
szállt a játékba.
- Feltételezem, akkor már mindent tudsz - nem
akart sem védekezni, sem magyarázkodni. Úgy érezte, ennyi idő után kijárna neki
a bizalom. Viszont Kate egyáltalán nem úgy viselkedett.
- Igen - Beckettet egyre inkább frusztrálta Castle nyugodtsága.
- Gondolom, akkor nincs is miről beszélnünk?
- Meg sem próbálod megmagyarázni?
- Ha azt mondanám, hogy Rennie - Kate
elkerekedett tekintetére megismételte - Igen Rennie-nek hívják! Csak nem arra
számítottál, hogy letagadom?
Kate egy pillanatra nem jutott szóhoz. Jobban belegondolva,
fogalma sem volt, mire számított.
- Tehát ha azt mondanám - Castle nem
zavartatta magát Kate zavarát látva - hogy Rennie és köztem nem történt semmi.
Elhinnéd?
Beckett habozott. Hiba volt.
- Na látod?! Pontosan ez a probléma!
- Én nem...
- Épp elég, hogy haboztál. Nem bízol bennem -
egy pillanatig ő is habozott. Nem tudta, színt valljon-e. Végül döntött -
Tudod, sohase hittem volna, hogy odáig süllyedsz, hogy követni kezdesz!
Látta a zöld Fordot, és azonnal felismerte. Espo mesélt neki
a jobb első ajtón lévő horpadásról, amit még egy igen szenvedélyes éjszaka
okozott, miközben az autóban behatóan megismerték egymást Lanie-vel.
Elfelejtették behúzni a féket, amit csak a közeli fa bánt.
Kate elhűlt, és közben részben a szégyentől, részben pedig
az egyre magasabbra csapó dühe miatt pipacsvörös lett.
- Te tudtad?! - hüledezett - És amikor
összeütköztem az előttem lévő autóval, még csak oda sem jöttél?
- Láttam, ahogy kiszállsz, és hogy nincs semmi
bajod - válaszolta magától értetődően Castle - Egyébként pedig nem akartalak
zavarba hozni.
- Annyira figyelmes vagy - csak úgy sütött a gúny a hangjából.
- Ugye?! - Castle-t se kellett félteni - De most komolyan! Ennyire
nem bízol bennem?
- Mint látható, joggal! - a férfi kérdőn
nézett rá, mire folytatta - Nem vagy hajlandó hihető magyarázatot adni, hogy
mit kerestél ott azzal a nővel. Ezek után mit vársz, mire gondoljak?
- Szóval neked mindig, mindenről tudnod kell,
ugye?! - a férfi még mindig nyugodtnak látszott, pedig egész bensője forrt.
- Igen, ami kettőnket érint, arról mindenről
tudnom kell. - tudta, belesétált, de már késő volt.
- Gondolom, ez csak rám vonatkozik, és te
kivétel vagy alóla. Mert ugye te egy évig még csak meg sem említetted, hogy mi
mindenre emlékszel - a férfi szeme csak úgy szikrázott.
Beckett ledöbbent. Amióta együtt voltak, még soha nem
beszéltek erről. Mindketten úgy tettek, mintha az meg sem történt volna. De
most a régi sebek újra felszínre kerültek.
- Az...
- Más volt - fejezte be a nő helyett a
mondatot Castle - Persze tudom. Mert ugye akkor te az érzéseimmel játszottál,
míg én...
- Miért te most csináltál? - vágott vissza a
Kate. Mint már élete során oly sokszor, most is úgy vélte, hogy a legjobb
védekezés a támadás - Gondolom nem arra készültél, hogy meglepj valami széppel.
- Pedig ami azt illeti - nyúlt a belső zsebébe
Castle, és előhúzta a két hajójegyet - éppen arra készültem - és az asztalra
dobta őket - A jövő héten akartam átadni, de már mindegy. Elveszett a varázs.
Kate erre tényleg nem tudott mit mondani. Ráadásul érzései a
skála minden fokát megjárták. Egyszerre volt döbbent, szégyellte magát, és
persze teljesen le volt fagyva.
- Tudod, azt hittem - folytatta Castle - hogy
idővel elnyerem a bizalmad. De ma rá kellett döbbenem, hogy csinálhatok bármit,
te soha nem fogsz úgy bízni bennem, mint ahogy én benned. Azaz feltétel nélkül.
Így viszont... - a férfi mély levegőt vett - ...nem lehet közös jövőnk. Nekem nincs
szükségem egy olyan nőre, aki azért lohol mindig a nyomomban, hogy azt lesse, mikor
fogok végre hibázni. - a tekintetéből csak úgy áradt a fájdalom. - Tudod Kate, lehet
jobb, ha most elmegyek. - azzal megfordult, és a lift felé ment.
- A jegyeket pedig megtarthatod - fordult még
vissza, mielőtt belépett volna az ajtóba. - használd belátásod szerint.
Kate még mindig lefagyva állt, egyszerűen nem tudott
megmozdulni. Még csak észre sem vette, hogy két társa nevetgélve lépnek mellé,
és azt sem, hogy Espo felkapja az asztalon heverő jegyeket.
- Ááá, a híres hajójegyek - hallotta
valahonnan nagyon messziről - én azt hittem, hogy csak a jövő héten adja át
Castle. Pontosabban, amikor ma délután felhívott, hogy Rennie végre megszerezte
őket, még azt mondta, hogy csak akkor adja oda.
***
Beckett fel-le járkált a nappaliban. Már mindent eltervezett
magában: amikor Castle belép, nem hagyja szóhoz jutni sem, rögtön bocsánatot
kér tőle. „Bízom benne... Bíznom kell
benne...” – mondogatta magában. A telefonját szorongatta a kezében és
percenként nézte, hátha ettől elkezd csörögni. Este tizenegy lévén fogalma sem
volt, merre járhat Castle. A férfi sosem maradt el estére, hiszen ha gyilkosság
volt, akkor együtt dolgoztak, ha más elfoglaltsága volt, mindig szólt. Most
viszont, mióta elment az őrsről még csak nem is beszéltek. „Vajon a nővel van?” – futott át a kérdés Kate agyán, mire
önkéntelenül megrázta a fejét. Pontosan erről beszélt Castle is, hogy nem bízik
benne. „De akkor hol van már?”
Eltökélt szándéka volt, hogy megvárja a férfit, amíg haza
nem ér. Leült a bőrkanapéra, de lába fel-le járt idegességében. Bosszúsan fújt
egyet. Újra megnézte a mobilt a kezében, kioldotta a billentyűzárat és
tárcsázott. Hallotta, hogy a vonal másik végén felveszik a telefont.
-
Lanie! Lanie, kérlek, ne tedd le! – hadarta Beckett
mielőtt barátnője újra rávághatta volna a telefont. Tudta, hogy barátnője nem
az autó miatt haragszik ennyire, hanem, hogy nem mondta el mire készül.
-
Egy jó okot mondj! – szólt bele bosszúsan a doktornő.
-
A legjobb barátnőm vagy.
-
Igen? És akkor nem voltam az, amikor Castle után
eredtél az én autómmal, végül pedig totálkárosra törted? Akkor épp mi voltam,
Kate? – förmedt rá a nyomozóra barátnője.
-
Ne haragudj, Lanie! – kért ezredjére is bocsánatot
Beckett. – Annyira sajnálom!
-
Nem tőlem... Castle-től kell bocsánatot kérned...
-
Tudom. Tőle is...
-
Figyelj, Kislány – Kate némiképp elmosolyodott a
megszólításra, hiszen ha barátnője így hívja, akkor annyira már nem haragudhat
rá – én tudtam az egészről, ha elmondtad volna, mire kell a kocsi, akkor
foggal-körömmel lebeszéllek róla... de így, semmit sem tehetek már. Mi a
fenéért nem mondtad el?! Hisz kérdeztem! Nem érdekel a kocsi, tudod jól... de
őszintén, én is csak remélem, hogy Castle megbocsát...
Kate csak hallgatott. Pontosan tudta, hogy Lanie-nek igaza
van. Ha lehetett tovább fokozni a lelkiismeret furdalását, akkor most egész
biztos, hogy betetőzött.
-
Még nem ért haza – bökte ki némi hallgatás után, mire
barátnője csak sóhajtott.
-
Dühös és csalódott. De haza fog menni.
-
Nagyon elszúrtam, Lanie... – Lanie nem láthatta, de
Kate szemébe könnyek gyűltek.
-
Kate, ne csinálj úgy, mint egy tini, aki most először
szerelmes! A bizalom az alapja mindennek, te is pontosan tudod. – Lanie újra
csak sóhajtott egyet, majd nyugodtabb, kedves hangon folytatta. – Az a férfi,
aki négy évig vár egy nőre... nem fogja megcsalni az első szőkével, akit
meglát.
Kate újra csak hallgatott. Tudta, hogy barátnője minden
szava úgy igaz, ahogy van és most pont erre volt szüksége.
-
Köszönöm, Lanie – mondta fáradtan.
-
Ugyan mit, Kislány?
-
Hogy nem csaptad le a telefont – mosolyodott el a
nyomozó.
-
Na, menj és feküdj le. Castle majd hazamegy és megbeszéltek
mindent.
-
Rendben.
***
Beckett hajnal háromkor még mindig ébren volt. A bal oldalán
feküdt és a világító digitális órát nézte, ami éppen 03:01-re váltott. Az
éjjeliszekrény szélén észrevette Castle otthon felejtett óráját. A férfi még
sehol sem volt, így kinyújtotta a kezét és a tenyerébe zárta a tárgyat. „Bárcsak visszafordíthatnám az időt...mindent
másképp csinálnék.”
